|
|
Néha eszembe jut ifjú diák múltunk, Ahogy a penci főutcán kutyagoltunk Ki-ki alsópencről a csővári sorról Vagy éppen cintorinkáról. |
| Tablóképünket nézve, hogy én lettem volna e vékony kisgyerek Ahogy nézem magam, reám sem ismerek Nagy időzavarban, félig-kész leckével Mindig sietősen, fűzetlen cipővel... Néhányan később azt mondták, barátom rád még emlékezek, Pisze orrod a vigyorgó szád felett, Ahogy nagy- lihegve felfelé szaladsz Számomra már mindig pont ilyen maradsz Pont ilyen maradtam én magamnak is Pisze még az orrom, bár most teltebb is Szám az égre görbül, sírni nem szeret S rohannék felfelé, hogyha még lehet! Hogyha még lehetne, s nem lhegném túl, Célom ha támadna túl a túlon - túl Hogyha lehetnék még, vékonyka gyerek És felfelé repülnénk együtt- veletek! Most már lehet tudnunk, hogy mi, mennyit ér Hogy létünk társak nélkül- pusztán puszta tér, És nincs se hossz, se idő, vagy más dimenzió Ha nincsen közös emlék, amely nem mulandó! Létezni?- csak annyi, hogy tanúk vagyunk. Tudni hogy meglettünk, éltünk, s akartunk, S tán tudni egymásról, ki hogyan nevet. Tudni, vagy álmodni, hogy hogyan szeret? Kiváltság az nékünk, hogy találkozhatunk! Mondhatunk jót-szépet, vagy vitatkozunk... Érinthetjük egymást, s testünk válaszol, Szemünk kérően- kér, lelkünk ráhajol... Általunk vagyunk csak, értünk létezünk ÉRTÉK vagyun! Vesztünk- VESZTESÉG nekünk. Molnár Miklós
|
